Találkoztam egy új baráttal, és pár órára boldog voltam. Olyan volt, mint régen, amikor még Magyarországon a barátnőimmel múlattuk az időt a közeli parkban, szotyit ettünk, ittunk mindenféle jót, az összes izesitett sört végigkóstoltuk.
A reggelem ezzel szemben melankóliába süllyedt… azok a gondolatok sötét árnyékként vonultak be az elmémbe… Miért beszéltem annyit? Vajon félbeszakitottam őt? Hülyén viselkedtem? Elrontottam valamit? Miért gondolok ilyenekre? Miért ilyen gondolatokkal ringatom álomba magamat?
Hiszem úgy érzem, semmi rosszat nem tettem. Azután mégis úgy érzem, hogy amikor csuklottam, az azért volt, mert éppen rólam beszélt. Abba is maradt rögtön a csuklásom.
Főleg az ágyban szoktam ilyen dolgokra gondolni… arra, hogy milyen érzés lenne egy akasztókötélen lógni. Aztán kinyúlok, és megtapogatom a férjem mozgó mellkasát… miatta úgysem lennék képes ilyesmire. Túl sok embert vesztett már el maga körül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: